Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A nyomorultak - Istenhez tartozol

2013.04.06

A nyomorultak - Istenhez tartozol

 

  

Részlet Victor Hugo Nyomorultak című regényéből,

XII.

A püspök dolgozik

 

Másnap hajnalban Bienvenu méltóságos úr a kertjében sétált, amikor nagyon izgatottan kiszaladt hozzá Magloire-né.
- Püspök úr, püspök úr - kiabált -, nem tudja nagyságod, hol van az ezüstneműs kosár?
- De igen, tudom - mondta a püspök.
- Jézus neve legyen áldott! - folytatta az asszony. - Nem tudtam elképzelni, hová lehetett.
A püspök az egyik virágágyból vette föl a kosarat. Most odaadta Magloire-nénak.
- Tessék, itt van.
- Hogyhogy? - hökkent meg Magloire-né. - De hiszen üres! Hát az ezüstnemű?
- Vagy úgy! Maga az ezüstneműt keresi? Arról nem tudok.
- Szentséges Atyaisten! Ellopták! Az a tegnap esti ember lopta el!
És ebben a szempillantásban, öregasszony létére meglepő fürgeséggel, a kápolnába futott, benézett az alkóvba, és visszament a püspökhöz. A püspök lehajolt, és sóhajtva nézett egy kalánfű-palántát, amelyet a virágágyra esett kosár összetört. Magloire-né kiáltására fölegyenesedett.
- Méltóságos úr, az ember eltűnt! Ellopta az ezüstöt!
Ahogy így jajveszékelt, pillantása a kert egyik sarkára tévedt, ahol látni lehetett a mászás nyomait. A fal párkánydísze letörött.
- Tessék nézni! Arra szökött. Átugrott a falon a Cochefilet utcába! Ó, a gyalázatos! Ellopta az ezüstünket!
A püspök egy pillanatig szótlanul állt, aztán komolyan ránézett Magloire-néra, és szelíden mondta:
- Először is, miénk volt az az ezüst?
Magloire-nénak elállt a szava a megdöbbenéstől.
Pillanatnyi csend lett, aztán megszólalt a püspök:
- Magloire-né, máris túl sokáig és jogtalanul tartottam magamnál ezt az ezüstholmit. A szegényeket illette. És ugyan ki volt az az ember? Nyilván szegény ember.
- Jézusom! - bizonykodott Magloire-né. - Nem magam miatt beszélek, nem is a kisasszony miatt. Nekünk igazán mindegy. Hanem méltóságod miatt. Mivel fog most már enni a méltóságos úr?
A püspök csodálkozva nézett rá.
- Ugyan! Hát nincs ónból való evőeszköz?
Magloire-né vállat vont.
- Az ónnak szaga van.
- Akkor hát bádogból.
Magloire-né sokatmondó fintort vágott.
- A bádognak íze van.
- Jó, majd eszünk fakanállal és favillával.
Néhány perc múlva leült reggelizni ugyanahhoz az asztalhoz, amelynél előző este Jean Valjeannal vacsorázott. Reggelizés közben a húga egy szót sem szólt, Magloire-né pedig magában dohogott. Bienvenu úr jókedvűen megjegyezte, hogy még fakanálra és favillára sincs szükség, ha az ember egy darab kenyeret akar tejbe mártogatni.
- Micsoda gondolat! - zsörtölődött Magloire-né, miközben ide-oda járt. - Szállást adni egy ilyen embernek! Méghozzá odafektetni saját szobája mellé! Még szerencse, hogy csak lopott!
Szent Isten! Elgondolni is borzalom!
A püspök és húga épp föl akart kelni az asztaltól, amikor kopogtatás hallatszott.
 
Kinyílt az ajtó. Különös és izgatott csoport jelent meg a küszöbön. Három férfi a gallérjánál tartott egy negyediket. Hárman csendőrök voltak. A negyedik Jean Valjean.
Egy csendőr őrmester, aki a csoport vezetőjének látszott, az ajtóból előrelépett, és katonás tisztelgéssel állt meg a püspök előtt.
- Méltóságos úr...
Jean Valjean, aki komoran és leverten állt, erre a szóra felkapta a fejét.
- Méltóságos úr! - mormogta. - Hát nem a plébános...
- Csönd! - szólt rá az egyik csendőr. - Ez itt a püspök úr őméltósága.
Eközben Bienvenu úr, oly élénken, ahogy magas korától kitelt, odalépett a csoporthoz.
- Á, ön az! - kiáltott fel, Jean Valjeanra tekintve. - Nagyon örülök, hogy látom. Igen ám, de én a gyertyatartókat is önnek adtam. Azok is ezüstből vannak, bizonyára megkaphat értük kétszáz frankot. Miért nem vitte el a gyertyatartókat az evőeszközökkel együtt?
Jean Valjean kerekre nyitotta a szemét, és ahogy a püspökre nézett, azt a kifejezést semmilyen emberi nyelv le nem írhatja.
- Így hát igaz, méltóságos úr - szólt a csendőr őrmester -, amit ez az ember állít? Találkoztunk vele. Úgy ment, mint aki eliszkol. Megállítottuk, kíváncsiak voltunk, mit visz. Ezeket az evőeszközöket...
- És azt mondta - vágott közbe mosolyogva a püspök -, hogy egy öreg pap bácsitól kapta, akinél éjszakára megszállt. Értem már. És önök visszahozták? Tévedés volt.
- Eszerint útjára bocsáthatjuk? - kérdezte az őrmester.
- Természetesen - válaszolt a püspök.
A csendőrök elengedték Jean Valjeant, aki hátratántorodott.
- Igazán szabadon eresztenek? - kérdezte csaknem artikulátlan hangon, mint aki álmában beszél.
- Igen, mehetsz az utadra, nem hallod? - szólt rá az egyik csendőr.
- Barátom, mielőtt távozik - szólt a püspök -, itt vannak a gyertyatartói. Fogja.
A kandallóhoz ment, levette a két ezüst gyertyatartót, és odaadta. A két nő szótlanul nézte, és egyetlen mozdulattal, egyetlen pillantással sem zavarta a püspököt.
Jean Valjean minden porcikája remegett. Gépiesen, révetegen vette át a két gyertyatartót.
- Most pedig - szólt a püspök - menjen békességben... Hogy el ne felejtsem, barátom, ha megint meglátogat, fölösleges, hogy a kert felé kerüljön. Jöhet-mehet bármikor az utcai ajtón. Éjjel-nappal csak kilincsre van csukva.
Aztán a csendőrökhöz fordult:
- Uraim, távozhatnak.
A csendőrök elmentek.
Jean Valjean olyan volt, mint akit ájulás környékez.
A püspök odalépett hozzá, és halkan mondta:
- Ne felejtse, sohase felejtse el, hogy megígérte: ezt a pénzt arra fogja felhasználni, hogy becsületes ember legyen magából.
Jean Valjean, aki nem emlékezett, hogy bármit is megígért volna, nem bírt megszólalni. A püspök erősen hangsúlyozva beszélt. Ünnepélyesen folytatta:
- Testvérem, Jean Valjean, nem vagy többé a gonoszé, hanem a jóé. Megvásárolom tőled a lelkedet; elveszem a sötét gondolatoktól, a romlás szellemétől, Istennek adom át.

 


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.