Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A különös házikó története

2014.11.19


A különös házikó története


Belsőlelken sok-sok házikó sorakozott. Kívülről mindegyik szép, takaros volt, és pompásan festettek. Ha arra vetődött egy lelkecske, tátva maradt szeme szája a csodálkozástól. A házak hatalmasak voltak, egyik szebb volt a másiknál. Az emberek azon versengtek egymással melyikük háza vajon a legszebb. Azonban volt egy ház, ami különbözött a többitől és titkokat rejtett, titkokat, melyeket meg akart osztani mindenkivel. A tónál magasodó Kőszikla hegy tetején állott. Mindenki messze elkerülte, mind a házat, mind a lakóját, és szégyellték, hogy egy ilyen ház elcsúnyítja az ő településüket, és szégyent hoz rájuk.

A ház tetején a „Ne ítélj elsőre, ne ítélkezz” felirat díszelgett. A cserepek töröttek voltak, a ház fala omladozott. Az ablakok üvege törött volt és a szél ki bejárkált a törött üvegeken keresztül. Az ajtó egyszerű volt és mégis talán szebb volt minden ház ajtajánál. A nap sugarai fényesen ragyogták körbe, és az egész ajtó olyan hívogató látványt keltett.  Mégse érdekelt senkit sem. A kerítés fehér színű volt, és látszott rajta, hogy sokszor volt már átfestve, s nem lehetett megállapítani, milyen színű is volt régebben.
Az egész házikó olyan furcsa volt és különös.

Történt egyszer, hogy egy idegennek tűnő 10 év körüli kislány Lilibe megszomjazott, és rohanó léptekkel sétált a ház alatti tavacska felé. Mivel a tóhoz vezető út túl meredek volt, a leányzó a hegy felé tartott és megpillantotta a különös házacskát. Azt hitte ebben a házban, ami ilyen csúnyácska, senki sem lakhat, ezért gondolta bemegy keresni egy kis elemózsiát.

Amint lenyitotta a vasajtó kilincsét, egy hang hallatszott:
- Isten hozott a hajlékomban!
A lányka megijedt és el akart futni, de Józsi bácsi a ház tulajdonosa kedvesen marasztalta és azt mondta neki, hogy ne féljen, hanem bátran nézzen körül. Az idegen copfos leányzó erre bemutatkozott, és bocsánatot kért, hogy csak úgy benyitott, és egy pohár vízért és ennivalóért könyörgött.
A bácsi erre azt felelte:
- Semmi baj aranyoskám, nagyon örülök a látogatásodnak! Majd egy pohár málnaszörpöt nyújtott a kislánynak és egy nagy szelet friss vajas kalácsot.
- Tudod, már régóta várok erre a percre, hogy egyszer csak valaki betér hozzám. De sajnos az emberek messze elkerülnek engem és hajlékomat. Mindig csak a külsőségeket látják mindenben és mindenkiben, és sokszor az alapján ítélnek. A belsőre nem is kíváncsiak.

A kislány megnyugodott, helyeselve bólogatott, megköszönte az italt és az ételt és követte a bácsit. Elámult, amikor meglátta, hogy belülről milyen csodaszép is a ház. Szép tágas volt a belseje. A falak tele voltak szebbnél szebb képekkel, a könyvár szoba polcain mindenféle könyv sorakozott. Az ebédlő szépen meg volt terítve, mintha vendégeket várna a bácsi, a társalgóból pedig hangulatos zene szólt. A bútorok szépen faragott épen fából készültek, az emeletre vezető lépcsőt pedig piros selyemszőnyeg borította. Az emeleti teraszon medence, szauna virágos kert állott mindenféle virágokkal és növényekkel. Valamint szebbnél szebb fürdőszobákba és szobákba vezetett az út.
Lilibe nem jutott szóhoz, s csak annyit kérdezett:
- De hát hogy lehetséges ez? Kívülről ez a ház elhagyatottnak és ne tessék haragudni, de rondának tűnik.
A bácsi erre csak ennyit szólt:
- Engedd meg kislány, hogy a tárgyak meséljenek Neked! Kellemes utazást kívánok az otthonomban. De előtte röviden elmondom házam történetét:

- Kívülről azért ilyen csúnya, hogy felhívjam az emberek figyelmét a szívük állapotára. Ha valaki elhanyagolja a lelkét, és nem hagyja, hogy Jézus átformálja, annak ilyen lesz a lelke, mint a házam omladozó fala, és törött cserepe. Ugyanakkor arra is felhívja házam külseje a figyelmet, hogy ne ítéljük el az olyanokat, akik külsőre csúnyácskák, hanem közeledjünk hozzájuk is és ismerjük meg a belső tulajdonságaikat, és ne közösítsük ki őket. Tudod, engem itt az emberek semmibe vesznek már régóta a házam külseje miatt, de ez nem volt mindig így.. A felirat pedig azt jelzi, hogy az emberek értékrendjében a szépség ne csak a külsőre irányuljon, hanem a belsőre is.
- Bácsi, de hiszen ez fantasztikus!

Majd a ház ajtaja kezdett mesélni a gyermeknek.
 
- Tudod én azt az ajtót jelképezem amiről Jézus beszél a Bibliában:
" Én vagyok az ajtó: ha valaki rajtam át megy be az megtarttatik, az bejár és kijár, és legelőt talál.”- János 10,9
Én vagyok a ház ékessége. Mindennap várom, hogy valaki bejöjjön rajtam keresztül, csak úgy, mint Jézus, aki epekedve várja, hogy az emberek megtalálják az Ő ajtaját, és bemenjenek rajta, hogy azon keresztül beléphessenek az örök életbe. De sokan ugyanúgy elkerülik az ajtóját, mint engem. Sokan félnek belépni, másokat pedig a gazdagság, a pompa és a pénz szeretete tart vissza, hogy bejöjjenek, csak úgy, mint Jézus ajtaján.
- Oh, az ablakok üvege innen belülről gyönyörű, akkor kívülről miért olyan törött? –kérdezte Lilibe.
– Hallgasd csak meg az ablak történetét is! - felelte Józsi bácsi.

Az ablak pedig mesélni kezdett.
 
- A világban annyi veszély leselkedik ránk. Te is tudod, hogy egyedül ott kint nem vagyunk védve semmitől. Csak az otthon nyújthat biztonságot. Engem is kívülről elér a szél, megver az eső, és a nagy viharok sem kímélnek. Az üvegemet tolvajok törték be már réges-régen, hogy lopjanak Józsitól. Szóval én mutatom meg az embereknek, akik az ajtón kívül vannak, és belefáradtak a küzdelmekbe, tele vannak sebekkel és így bolyongnak a nagyvilágban, hogy ugyanolyan törékenyek, mint én vagyok. Valamint, hogy az igazán fontos dolgok a belsőben keresendők. Jézus tudja ezt jól, s szeretne minden sebet begyógyítani, és belülről újjáformálni az emberek szívét, hogy az igazán értékes dolgok láthatókká váljanak. De az itteni emberek külsőségekben gondolkodnak csak. Legfontosabb számukra az, hogy minél szebbnek tökéletesebbnek látszódjanak kívülről, minél több mindenük legyen meg, s azok is a lehető legszebb dolgok legyenek.
De az ajtón belül védve vagyok, és Józsi bácsi ápol, csak úgy, mint azokat, akik már Jézus ajtaján belül vannak, s szívük az Úré. Kívülről talán sebezhetőek, de belülről az Úr erősíti őket, ápolja és gondozza lelkük üvegét.
 - Bácsi olyan furcsa ez a Jézus! Azt mondja az embereknek, hogy ő az ajtó, meg mindenkinek segíteni akar, és mindenkit befogadni, meggyógyítani. Hiszen ez lehetetlen. Az itteni embereket megkértem, hogy adjanak nekem egy pohár vizet, meg egy darab kenyeret. Elindultam otthonról játszani az erdőbe és eltévedtem, de mindenki csak azt mondogatta, hogy idegen vagyok és takarodjak a szemük elől máshova koldulni. Akkor, hogy lehet, hogy Jézus nem ilyen, és te sem?
- Jézus Mindenható. Úgy szeret Téged, engem, mindenkit, ahogy vagyunk. Ő nem ítél el minket, és az ő ajtaja mindig nyitva áll számunkra. De vajon a mi szívünk ajtaja is ilyen?
Tudod régen, amíg nem ismertem az Urat, én is jóban voltam az itteni emberekkel. a legszebb. Mindig hatalmas üzletet kötöttem velük, s mivel építész a mesterségem, segítettem nekik házaik építésében jó sok pénzért cserébe. De az én házam volt a legszebb, és igyekeztem úgy dolgozni, hogy egyik ház se legyen olyan tökéletesen szép, mint az enyém volt. De ezek az emberek egyre telhetetlenebbek voltak, és én is. Meg voltam őrülve azért a sok pénzért, amit nekem kínáltak. De a szívemben felfuvalkodtam, kapzsivá váltam, és bármennyi pénzt is kaptam, mindig kevésnek találtam. Így aztán sértődötten visszavonultam, amikor valaki felgyújtotta a házamat, hogy az Övé legyen a legszebb ház a faluban. Itt a hegyen kezdtem bele ennek a háznak az építésébe, és itt éldegéltem magányosan, sértődötten, mígnem egyszer misszionáriusok szálltak meg nálam és beszéltek nekem Jézusról. Akkor úgy döntöttem, hogy velük megyek, de ők arra buzdítottak, hogy maradjak itt, mert Istennek nagy terve lesz velem. Így hát, elmentem az itteniekhez, bocsánatot kértem tőlük, de ők meg se hallgattak.
- Bolond vagy Te! Azok a szentfazekak teljesen elvették az eszedet!- mondogatták folyton.

- Hiába beszéltem nekik Istenről, süket fülekre találtam. Így jutott az eszembe, hogy a házammal próbálok nekik üzenni, és megmutatni rajta keresztül, mit is tanít a Biblia.
- Óh de sajnállak! De majd én leszek a barátod! –mondta a leányka.
- Nem kell sajnálnod, a lehető legcsodálatosabb dolog történt velem. Inkább azokat kell sajnálni, akik elveszettek és nem akarnak belépni az ajtón.

Majd a kerítés mesélt!
 
- Én azért vagyok fehér színű, hogy megmutassam az embereknek, hogy az Ő lelkük is lehet ilyen fehér, ha átadják az ecsetet Jézus Mesternek. Én is hagytam, hogy Józsi bácsi fehérre fessen. Régebben sokszínű voltam, csak úgy, mint azok az emberek, akiknek a lelkét még bűnök terhelik. De mindez már a múlté, mert ha engednek Jézusnak, akkor Ő egyszerűen fehérre festi a lelküket, s senki nem mondja meg utána már, milyen színű is volt régebben. Mint ahogy rólam se mondja meg senki sem.

- Most már mindent értek! Bácsi, ha kérem, ugye, nekem is fehérre festi Jézus a lelkemet? Mert tudod csúnyán beszéltem az anyukámmal, aki nem vett meg nekem a boltban egy csokoládét, ezért én megsértődtem rá és elszöktem otthonról. És hazudtam neked is, amikor azt mondtam, hogy játszani indultam és eltévedtem. – mondta Lilibe és sírva fakadt, de Józsi bácsi így vigasztalta!
- Semmi baj kislány! Mindannyian követünk el hibákat. Gyere, imádkozok érted, majd utána együtt is fogunk imádkozni!

Az ima után a lányka ezt mondta:
- Annyira örülök! Most már fehér a lelkem, mint a hó. Legjobb lesz, ha hazamegyek, és bocsánatot kérek anyukámtól, aztán elmesélem neki is, mit tanultam meg Tőled és a házacskádtól.
- Ez a legjobb dolog, amit tehetsz! Anyukád biztosan aggódik érted és keres már, és meg fog bocsátani Neked! Ha elkezdene szidni, nyugodtam mond meg neki, hogy Jézus neked már megbocsátott mindenért és neki is, úgyhogy ne nehezteljen se rád sem másokra, hanem járjatok szeretetben és éljetek békességben! –Válaszolta a bácsika.
- Köszönöm Józsi bácsi, én mindig a barátod maradok! Iskola után, és hétvégén, ha jó idő lesz és elengednek a szüleim a szomszédos faluból ahol lakom, majd meglátogatlak és eljövök veled beszélgetni. – mondta Lilibe.
- Rendben! Vigyázz magadra és sohase feledd, amiket hallottál!- mondta neki Józsi bácsi.
- Nem fogom! - felelte a lányka.

Aztán megölelték egymást, Lilibe arcon puszilta a bácsit, majd nagy örömmel futásnak eredt és meg sem állott szülei szerető karjáig.

(Baksa Lívia)